Amikor megláttam ennek a filmnek az előzetesét, azonnal tudtam, hogy ezt nekem látnom kell. A Daniels néven ismert rendező duo előző filmjét is imádtam, szóval nem volt kérdés, hogy a Minden mindenhol mindenkor kötelező, moziban nézendő darab lesz.

Annyi rétege van, és olyan mélysége, hogy elképesztő. Kezdve azzal, hogy ez az őrült multiverzumos máz a „tetején” mennyire jól szemlélteti azt, hogy milyen súlya van a döntéseknek, amiket meghozunk (vagy éppen nem hozunk). Hogy milyen mértékben vagyunk felelősek önmagunk sorsáért. És szerintem tök jó és motiváló az álláspont, amit képvisel arról, hogy ha életedben mindig is a legszerencsétlenebb döntéseket sikerült meghoznod, akkor sem minden mindegy már. Ugyanúgy tehetsz azért, hogy a jövőd más legyen. A rengeteg kudarcélmény, a rengeteg rossz döntés már megtörtént, az megváltoztathatatlan. De van választásod, beleszólásod azt illetően, hogy hogyan alakítsd a jövődet, és a legrosszabb helyzet is tartogathat kihasználható potenciált, ha nézőpontot váltasz és tanulsz az eddigiekből.

A Minden mindenhol mindenkor lényegében családi dráma.

Aztán ott van az, hogy a saját gyengeségeinkkel, fájdalmainkkal való szembe nem nézés hogyan eredményezhet rossz transzgenerációs mintákat és milyen közvetlenül tud bántani másokat.

Evelyn

Evelyn folyamatosan el volt utasítva az apja, Gong Gong által, akinek soha nem jó semmi. Ennek ellenére mégis -vagy pont ezért- próbál neki folyamatosan megfelelni. Mivel túl sok szeretetet nem kapott, ő sem igazán tudja, hogyan szeressen jól. A megfelelési kényszer elvakítja, és a családját nem a saját szemével, hanem „az apja szemüvegén” keresztül látja, és így is kezeli őket. A szerettei vélt és valós hibáit nem fogadja el, hanem próbálja elkendőzni ezeket, hogy minél kevésbé legyen része az apja rosszallásában.

Joy

Remekül mutatja be a film, hogy ez az elutasítás milyen lelki instabilitást és belső káoszt teremt a lánya, Joy lelkében. Joy helyzete ismerős lehet valahonnan: van egy kritikus, őt el nem fogadó szülője, aki ezzel rengeteg fájdalmat okoz, ugyanakkor mindennél jobban vágyik a szeretetére, amit nem igazán kap meg. Érdekes, milyen kísérteties a hasonlóság… Azonban ő úgy próbálja kezelni ezt a helyzetet, hogy a nihilizmusba menekül (a bagel, amiben annyi minden van, hogy már nem bírta el önmaga súlyát, és egyfajta „fekete lyukká” alakult. Magává a semmivé, amiben semmilyen elkövetett hiba és szenvedés nem számít többé).
Itt külön megemlítést érdemel, hogy ez a lelki folyamat mennyire hitelesen ki volt fejezve a jelmezek által -is. Hogy Joynak nincs még kiforrott személyisége, és jelenleg az anyja okozta fájdalom elől való menekülés határozza meg. Ezért a külseje folyton változik. És minél közelebb kerül ahhoz, hogy beszippantsa a bagel, a semmit-nem-érzésbe menekvés, annál kaotikusabb és kétségbeesettebb a külseje is. A végjátékban még konkrétan könnycseppet is ábrázol a sminkje, jól mutatva a szenvedést és a fájdalmat, ami elől Joy menekülni próbál.

Waymond

Aztán ott van Waymond is, akit a film első felében (Evelyn és ezáltal az apja szemén keresztül) egy jószándékú, bolond idiótának látunk. Egy „comic relief” karakternek, aki sok vizet nem zavar, buta és súlytalan, és idegesíti is Evelynt a kis csínyeivel. De „látható alkalmatlansága” ellenére valahogy mégis sikerül neki elintézni 1-2 dolgot, sőt, egy válókeresetet is adnia a feleségének, ami némileg ambivalens a Waymondról eddig kialakult gyenge képpel.

És itt kezdenek a dolgok még érdekesebbé válni.

Valami azonban megváltozik kb a film felétől. Ahogy egyre jobban fejest ugrik a film a multiverzum legjavába, Evelyn egyre jobban belemélyed a saját alternatív életútjainak és ezáltal önmaga rejtett tartalékainak tanulmányozásába, és a nézőpontja eltávolodik az apja perspektívájától. Ekkor kezd el rátalálni önmagára és rájönni arra, hogy mennyi mindent rosszul látott és tett eddig, pl. hogy nem volt igaza a férjével kapcsolatban.
Hogy Waymond kedvessége nemhogy nem gyengeség, hanem egy választott technika az élet nehézségeivel való szembenézésre. Méghozzá nagyon is hatékony, hiszen Waymond sikereket tudott elérni ott, ahol Evelyn nem, és általában véve láthatóan elégedettebb, vidámabb és boldogabb, mint Evelyn bármikor bármelyik az élete során.
(és milyen érdekes, hogy Waymond kedvességének a jelképe a „mozgó szemecske”. A mozgó szem, amit Evelyn a homlokára is felragaszt a végső jelenetben, amiben a bagel ellen küzd. Hogy ez miért érdekes? Mert a mozgó szem a pontos negatívja a bagelnek: az egyik fehér alapon fekete kör, míg a másik fekete alapon a fehér kör. És ez egészen pontos üzenete annak, hogy a nihilizmus üres közönyének ellentéte éppen a törődés és a kedvesség.)

A kedvesség, mint fegyver?

Evelyn tehát elkezdi megérteni és értékelni az empátiát és kedvességet, mint alternatív erőforrást, és már képes egészen más szögből látni a világot. Leteszi az elégedetlenséget és a tagadást, ami mindaddig jellemezte, és megtalálja a saját belső erejét. Ez az a pont, amitől fogva többé nem az apja elégedetlen szemén keresztül látja magát. Felül tud emelkedni a megfelelési kényszerén. Nem tagadja meg többé Joy-t sem: végre képes elfogadni a lányát olyannak, amilyen, minden hibájával és gyengeségével együtt. Ezzel pedig megadja végre neki azt a fajta valódi szeretetet és törődést, aminek a hiánya majdnem tönkretette a lánya életét.

És mondjon akárki akármit, ennyire összetett családi dinamikát nem sok filmben láttam még ilyen tűpontosan és húsbavágóan mélyen ábrázolva.

A finálé, amikor Evelyn a kedvességet fegyverként használja, egyszerűen zseniális. Azzal hogy képessé vált valóban figyelni és látni magát az embert az agresszió, szeretetlenség, az okozott sérelmek fájdalma és az egyéb „külsőbb lelki rétegek” alatt, gyakorlatilag egy egészen más szinten kezdett harcolni. Úgy, hogy képes volt betölteni az űrt, ami az ellenfelei lelkében tátongott. Tehát amikor végigment a lépcsőn és mindenkit egy mozdulattal „leszerelt” anélkül, hogy bárkinek is ártott volna, az ellenfelei lényegi problémáit kezelte, nem a felszíni tünetet. Azokat a megdolgozatlan dolgokat, amik arra indikálták ezeket az embereket, hogy harcoljanak. Felismerte, hogy a folyamatos külső harc nem más, mint belső karc külső tünete. És amint a belső fájdalom megszűnik, hirtelen nincs tünet, és nincs miért harcolni tovább a fizikai térben sem…

Akkor végül is miről szól a Minden mindenhol mindenkor?

Ez egy nagyon erős és nagyon releváns üzenet: harcolni valami ellen nem agresszióval kell. Bizonyos szinten bizonyos mértékig működik, de a lényegi problémát soha nem oldja meg. (Itt csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy Alpha Waymond, az Alphaverzumból érkezett és Gong Gong brancsába tartozik, aki a kedvesség útja helyett a fizikai erőt és a harcot választotta megküzdési stratégiául, nem is élte túl a filmet.)
Tehát, ha valódi változást szeretnénk elérni, azt önmagunkkal és a mikrokörnyezettel kell kezdenünk. Befelé figyelni, felismerni az erősségeinket, gyengeségeinket, működési defektusainkat és megtalálni a saját belső erőnket, mert ennek révén lehet bármilyen módon előrejutni az életben, vagy segíteni bárkin. De azt is a megértés és a támogatás által.

Sok egyéb dolgot is nagyon jól bemutat a film:

• Hogy milyen megvezethetőek, irányíthatóak azok, akik a saját traumáik, fájdalmaik rabjai, és milyen torz szűrőn keresztül tudják ezek az emberek látni a világot,
• Vagy hogy ha van egy totál elcseszett, idióta helyzet, abban is meg lehet találni a jót.
• Vagy hogy milyen erős a kedvesség és a szeretet, és mennyivel áthatóbb ereje van a gyűlöletnél.
• Vagy hogy csomószor mennyire nem értékeljük, mennyi mindenünk van.

Az meg már csak hab a tortán, hogy mindez a rendkívül komoly tartalom milyen rendhagyó formában jelentkezik. A Minden mindenhol mindenkor mocskosul vicces, és a humor nagyon széles skáláját vonultatja föl. Emellett rohadt látványos. Továbbá pedig még állati pörgős, eseménydús és hihetetlenül abszurd is. És mint a fentiekből látszik, nagyon mély, tartalomgazdag. „Izmosságtól” függően 10-30 perc alatt lefárasztja bárki agyát, mert ennyi abszurditást és információt nem lehet kezelni egyszerre. De pont ez a lényeg.

Ez a film akkor élvezhető igazán, és a lényege is akkor jön át, ha nem próbáljuk meg zakatoló aggyal követni, hanem letesszük a belső „szűrőket”, előítéleteket, és egyszerűen csak hátradőlünk, hogy az itt és mostban teljes mértékben jelen léve befogadjuk, amit a vásznon látunk, mindenféle agyalás és „belső zajongás” nélkül.