Hajnali negyed 6 van, és mivel általában 4kor kelek, hát a mai szünnapon is felébredtem. Mint kiderült, késő este még a HP (aki nem Harry Potter és nem is Hewlett Packard…) zaklatott messengeren, ami így most reggel robbant be az agyamba.

Elhatározván, hogy csakazértsem fogja ellopni a jó kis reggelemet, feljöttem ide, a „kompletten elhanyagolt felületre, amivel amúgy akarok kezdeni valamit”, hogy írjak… izé, bármit. A lényeg, hogy ne a boszorkányon járjon az agyam. Szóval, ami az eszembe jutott, mint számomra örök téma… hogy engem mindig is zavart az az elgondolás (vagy szokás, vagy ki tudja, minek érdemes ezt hívni) a regényírás berkein belül, hogy az írónak -elvileg- meg kell fogalmazni egy üzenetet, egy egyszerű életigazságot, tanulságot, stb, amire a regényét felfűzi, amit a könyvében átadni szeretne. Ez több helyen is megfogalmazott írói tanács, mivel sok ilyet bújok, ezer forrást kerestem már fel, és kb. mind az ezerben ott volt. És őszintén szólva… szerintem ez blődség.

Úgy értem, gyerekkorban teljesen rendben van az elgondolás, hogy a kicsiket mesék, történetek keretein belül tanítsuk alapvető szabályokra a világgal és az élettel kapcsolatban. Nekik nyilván van szükségük ilyenfajta iránymutatásra, és ehhez keresve se lehetne jobb eszközt találni, mint a mesék, történetek. Nyilván sokkal jobban működik egy tanmese arról, hogy ne lépj az úttestre, vagy ne bízz meg idegenekben, mint ha csak hajtogatnánk a gyerekeknek, hogy ne, ne, ne.

De. Tényleg muszáj a felnőtteket is így kezelni? Tényleg arra van szüksége egy felnőtt embernek, akinek a gyerekkel ellentétben van már kifejlett világképe, személyisége, hiedelemrendszere, tapasztalatai, meglátásai, ésatöbbi, hogy megmondjuk neki az ‘egymondatos tutit’, amit aztán egy komplett regényen keresztül szemléltetünk, mi, írók? Ne már… ezt nem akarom elhinni. Én nem olvastam annyira sok könyvet, mint szerettem volna -minden bizonnyal rossz oldalán fogtam meg a könyvek világát, amikor még volt több időm elmerülni benne-, és részben azért is nem olvastam olyan sokat, mert nagyon sokszor találkoztam a könyvekben ezzel a metódussal, és őszintén? Az idegeimre ment. Folyton úgy éreztem, mintha egy könnyed agymosási programot akarna végrehajtani rajtam az író. Ami, valljuk be, technikailag tényleg igaz, mert egy célzott üzenet átadása, sulykolása az agymosás. A szándékról vagy az üzenet minőségéről lehet vitatkozni, de attól még a befolyásolás, mint olyan, szerepel szándékként, ha ilyen könyvet ír valaki. Kicsit továbbtolva ezt a „szekeret” már propagandának is lehetne hívni. És mint a legtöbb ember, én sem szeretem túlzottan, ha befolyásolni próbálnak.

Most visszaolvasva látom, merre kanyarodik ez az előző bekezdés, szóval mindenképp tisztáznom kell: tök átlagos, normál regényeket olvastam (jó moly-os értékelésekkel!) Nem arról van szó, hogy véletlenül a KomcsiKalauz polcról kaptam le pár könyvet, majd’ értetlenül álltam az „Éljen a Párt!” jellegű, rendkívül rétegelt és kifinomult sorok közötti üzenetek előtt, majd ebből vontam le a globális tanulságot a komplett könyvpiacra nézve. Nem.

Az van, hogy az én olvasói igényem egyszerűen az, hogy szeretnék ábrázolva látni valamit komplexen, hitelesen kifejtve (akár szereplőket, akár világot… vagy üsse kő, akár cselekményt is, de részemről ez a legkevésbé favorizált csúcsa a „háromszögnek”), és majd én a magam életére, saját helyzetemre vonatkozólag levonom a magam tanulságait, és megtalálom a számomra fontos értékeket benne. De alapvetően szeretnék valamiben elmerülni, ami más, mint az én életem, én világom. Ez az igény pedig rendre nem teljesült, mert a könyvek jó része nagyon nyilvánvaló módon volt arra felépítve, hogy banálisan egyszerű üzenetekre húzzon rá 3-4-5-600 oldalnyi regényeket, és ennek érdekeben sokszor intellektuálisan ki vannak csontozva a történetek, le vannak egyszerűsítve a szereplők, a motivációk. Kihagyott lehetőségek maradnak parlagon, és az egész egyszerűen a felszínen marad. Mintha az író maga se akarna gondolkodni a regény dimenziójában, elmerülni benne, mert megelégszik az „üzenettel”.

És még ha nem is ez történik, akkor is zavaró, hogy ott van „az a plusz”, ami nem magából a történetből származik, hanem az író saját értékítéletéből, világlátásából. Például: én a Harry Pottert gyerekként olvastam, és bár a varázsvilága lenyűgözött, mondjuk úgy, hogy a folyamatosan és gyakran sulykolt üzenete, miszerint mennyire jó dolog a barátság, és milyen fontos a szülői szeretet, mindig borzasztó szarul érintett. Miért? Mert nem voltak barátaim, apám módszeresen gyilkolta az önbecsülésemet, anyám meg vagy ott se volt, vagy veszekedett. Ilyen körülmények között szarul esik ám ez az amúgy teljesen ártatlan és fontos üzenet. Persze akkor még nem tudtam, miért szomorodom el a könyvtől, mikor „olyanjó”, csak azt éreztem, hogy bántott. Nagyon. Ezért megtanultam másra figyelni benne, másfelé gondolkodni, de fokozatosan egyre kevésbé kezdtem szeretni emiatt. Ráadásul ennek a történetnek pont nem volna szüksége szerintem ilyenfajta túlhangsúlyozott üzenetekre, a világa simán elvinné a hátán. Vagy másik példának ott van az Alkonyat nyilvánvaló abortuszellenes állásfoglalása is, ami abszolút nem következik logikusan a történetből. Csak az író világnézetéből, ami már merőben más tészta.

Vissza a tanulsághoz: elhiszem, hogy fontosnak tartja az író, hogy „a szeretet mindent legyőz”, vagy hogy „egyeduralomra törni rossz”, és elhiszem, hogy ezekről szívesen ír, de azt nem hiszem el, hogy ezekre a gondolatokra fel kell húzni egy egész könyvet. Én abban hiszek, hogy a történet önmagában álljon meg, úgy mint szereplők, cselekmény, világ, hangulat. Ha ez mind konzekvensen épül egymásra, eredeti módon, logikusan, akkor az már rossz nem lehet, és mint ilyen, nem kellenek bele az író által hangsúlyozni kívánt üzenetek, mert a jól egymásra épülő egységek közé nem kell ilyen fajta ragasztóanyag. Történeten/regényen/világon belüli bármilyen eseménynek nem lehet ezeken kívülálló oka. Vagy hát lehet, csak nem lesz jó, mert nem áll meg önmagában.

Visszatérve az üzenethez, a mondanivalóhoz… szerintem éppen ezért nem kell. Vagyis kellhet, valakinek, persze. Csak akkor ne legyen ezen a helyiértéken. Legyen egy választható opció, ne pedig mindennek az alapja, ami üvölt a sorok közül, és olykor a sorokból is. Azt szeretném, ha az író rám bízná, mit veszek ki a könyvéből, mint nekem fontos mondanivalót vagy értéket. Ha nem „házalna a saját értékítéletével”, hanem megtisztelne azzal, mint cselekvő- és gondolkodóképes felnőtt olvasót, hogy kinéz belőlem annyit, hogy képes vagyok magam levonni számomra releváns a tanulságot, és meg is engedné nekem. Ne egymondatos közhelyekre, mint „a család fontos”, meg „a szeretet a legerősebb”, és hasonló egysorosokra, és ne saját meggyőződésre építkezzen, mintha ezek tökéletesen stabil és megbízhatóan kialakított alap volnának, mert nem azok. Nem mindenkinek. De lehetnek egy tégla (vagy max egy oszlop) a történet építkezésében, ívében.

Itt vagyunk a 21.szd hajnalán, és soha ennyi tudásanyaghoz nem lehetett hozzáférni, soha ilyen széles rétegnek nem volt lehetősége tanulni, olvasni. Komolyan nem értem az ezeréves közhelyekre építés létjogosultságát, ahelyett, hogy elkezdenénk komplexitásban, tényleges három dimenzióban gondolkodni. Elég nekünk az a mondanivaló, amit már több milliárd ember mondott el, és amit mi is milliószor hallottunk már?

Jó, ez költői kérdés volt… nekem nem elég. Sőt. Legyen elég az önismétlésből. Ne az unásig ismételgetett egysorosokat bújtassuk újabb és újabb köntösökbe, gondoljuk tovább a dolgokat. Gondolkodjunk máshogy, másfelé, más mélységekig. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó értékre és organikus mondanivalóra fogunk rábukkanni, amit pont úgy, ahogy mi, nem mondott el korábban senki, és amit nem a szánkba rágtak, hanem eredeti, saját gondolat van mögötte.